Paul Celan líráját a kezdetektől fogva jellemzi, hogy műveit át- meg áthatja az álomszimbolika, az értelmezésre és felfejtésre szoruló álomnyelv. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az életmű későbbi szakaszában a költői alkotásoknak ezt a szokásos nyelvi eszközét mindinkább megfosztja szimbolikus, illetve metaforizáló jellegétől. Celan franciául írott sora, ennek a megváltozott kései költői szándéknak a megfogalmazása (LOfphém-re, Párizs, 1970. 14. szám):
"La poésie ne sOimpose plus, elle sOexpose." Eszerint tehát a költészet nem tud szokásos módon érvényesülni, áttörni, amit tehet az önmaga veszélybe sodrása, önmaga értelmezése és végső soron egy kísérlet, hogy önmagát szélsőséges helyzetbe hozza. Ez mindenekelőtt vonatkozik a lírai nyelvre, az ahhoz való viszonyra.
Nem elégszik meg e nyelv valamit felidéző, a visszaemlékezést és emlékezetben tartást biztosító jellegével, hiszen Celan szándéka a líra öntetszelgő, önelégült nyelvének megrendítése, az esztétizálás visszaszorítása.

A költői szó által történő tanúsítás Celan válasza arra, ami megtörtént. Lyotard pontosan fogalmazta meg ezt a helyzetet Le Différend című (Der Widerstreit. Fink Verlag, 1987) könyvében: aki panasszal él, azáltal válik áldozattá, hogy megfosztják bizonyító eszközeitől, hogy megrabolják attól, ami miatt panaszt emel. Miként élhetne a költő panasszal, aki számára mindazok és mindaz, akik és amik a bűntett előtt az ő életéhez tartoztak, nem léteznek, megsemmisültek. Helmut Böttiger az Orte Paul Celans (P. Zsolnay Verlag, 1996) című nyomkövető könyvében írta meg egy Románián és Bukovinán át a szülővárosig, Czernowitzig visszavezetett út állomásait, ahonnan Paul Antschel (=Celan) élettörténete indult, ezeket a ma már nem létező helyeket, az egykori életre emlékeztető helyeket. Mindaz, amiből és ahonnan Celan jött - nincs többé.

A vers önmagára utalt, visszautal magára, a választott nyelv az egyedüli bizonyító eszköz. Celan költészete "ellenszó" (Gegenwort), egyben "ellenfényt"  G e g e n l i c h t vet a "Shoahbusiness"-re, mindarra, ami nem a folyamatos emlékezetben tartást szolgálja, hanem megörökít. Nincs közös hely és nyelv az emlékezésre, a szenvedésnek nincs egységes nyelve és elbeszélhetősége. "A holocaust áldozatainak tapasztalata, azoké, akik túlélték, és azoké, akik nem, folytonosan elsötétíti a jövőt azzal, hogy egy megbékíthetetlen megértés örökségét hagyja ránk." (L. L. Langer - Social Suffering and Holocaust Atrocity. In: D3dalus, 1996. tél)

Celan valótlanít, mindinkább eltávolít bárminemű valóságtól, hiszen mindaz, ami valóságos (az emberek és a helyek) megsemmisült. Kerülő utat választ a valóságos meg- és bemutathatóságához, az ábrázolhatóság kerülő útja végén szembesülünk egy valósággal, amely keresett és végül elnyert (lásd Válasz a Librairie Flinker körkérdése. In: Celan G. W. 3. kötet, Suhrkamp, 1983). Peter Szondi fordulatával élve "a vers többé nem szól önmagáról, hanem van" (vö. Celan-Studien. Suhrkamp, 1972). Ennek az az, hogy vannak a jelentősége abban áll, hogy ellenerőt és ellenállást fejt ki a szokásos nyelvvel és a meglevő valósággal szemben.

Itt térek vissza ahhoz a gondolathoz, amellyel írásomat kezdtem, amely szerint Celan számára az álomnyelv költői alkalmazhatósága is változáson ment át. Ezt legegyszerűbben úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az álomszimbólumok költői alkalmazását mindinkább felváltja az álomnyelvre jellemző eldöntetlenség és egyben a nyelv olyan alkalmazása, amely során a nyelvileg közvetített folyamatosan ellenállást fejt ki. A szavak "antitetikus használatáról" beszélt Freud az Über den Gegensinn der Urworte (1910) című írásában, a szó ellenállást fejt ki, ellenerőt gyakorol az egyértelmű le- és átfordíthatósággal szemben. Celan líráját, költői nyelvét ebből a szempontból vizsgálni, úgy gondolom haszonnal járhat.

Freud a tízes évek közepén Bécsben tartott előadás-sorozatában: Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse (Fischer T. Verlag, 1995) kitért az álom, a benne munkáló erők és az ezek következtében fellépő torzulások (Traumentstellung) viszonyára. Megállapította, hogy éppen az álom torzulása vagy inkább elállítódása (Entstellung) az, ami számunkra az álmot idegenszerűnek és érthetetlennek tünteti fel. A fellépő torzulások, illetve bizonyos összefüggések az ún. álomcenzúra nyomán jelentkeznek, úgy, mint a háborús időket élő Bécs néhány napilapjában megfigyelhető volt - emlékeztetett Freud előadásában -, a cenzúrázott üres, fehér helyek, melyek megszakították a szöveget. "Azt mondjuk, hogy a kihagyott, mormolás által (ti. Freud egy páciensének az álmát idézi fel, amelyben bizonyos álomban lezajlott beszédhelyzetek érthetőségét mormolás, zaj teszi összefüggéstelenné, itt most az álomtartalom nem érdekes a számunkra - B. B.) elfedett álombeszéd cenzúra áldozatául esett.
Kifejezetten álomcenzúráról (Traumzensur) beszélünk, amelynek része van az álom torzulásában.
Mindenütt, ahol a manifeszt álomban hézagok/szakadások (Lücken) vannak, azt az álomcenzúra okozza." (Freud: Vorlesungen...) Az értelmezésnek, s így van ez Celan költészetének értelmezésekor is, azt kell céloznia, ahol kihagyások (Auslassungen), módosulások (Modifikationen), az álomanyag átcsoportosítása (Umgruppierung) jelentkezik. Az ekként jelentkező torzulások és deformációk, a "normális" nyelvhasználatnak esetleg teljes ellentétébe történő átfordulása az értelmező munkát arra irányítja, hogy megrendítse az értelmezésnek való ellenállást (Deutungswiederstand), amely az álomcenzúra objektiválódása, illetve rögzülése eredményeképp adódik. Az ellenállás az át-állítás/torzulás (Ent-stellung) fenntartását igyekszik elérni. Freud zseniális értelmező eljárása elénk tárja a nyelvileg közvetített normalitásáról és az egyenes vonalú narrációról szőtt naiv képzet tarthatatlanságát.

Celan lírájának ez annyiban lehet magyarázata, hogy a költő életművében mind tudatosabban él a fenti értelemben vett antitetikus szóképzéssel, azzal a töredezett, hiányos nyelvi megformálással, amely mintegy ellenállásokat helyez el, azzal a céllal, hogy kikényszerítse az értelmezés munkáját, és meggátolja a puszta lefordítást. Sarah Kofman helyesen állapította meg a Graphematik und Psychoanalyse című tanulmányában (in: Kofman - Derrida Lesen Passagen Verlag, 1987), hogy az álomnyelv nem lefordítható, mivel egyedülálló energetikai rendszer, és a cenzúrában megnyilatkozó erő - miként Freud említi - maga is belejátszik az értelem képződésébe, amely sohasem tisztán reprezentált. Az értelem nem tisztán re-prezentált, előálló, hanem el-állított vagy inkább torzult. Ez az ellenállásokkal telített nyelv Celan költői nyelvhasználatában meghatározóvá válik. Szép példája ennek az Atemwende első ciklusából vett két vers (a versek Celan Gedichte II. Suhrkamp, 1992. és magyarul Paul Celan versei. Ford. Marnó János. Enigma, 1996):

STEHEN, im Schatten
des Wundenmals in der Luft.
Für-niemand-und-nichts-Stehn.
Unerkannt, für dich allein.
Mit allem, was darin Raum hat,
auch ohne Sprache.

ÁLLNI, a sebhely árnyékszorosában.
Semmis-senkiért-állás.
Magadért, mindannyiszor.
Mindazzal, ami benne térül,
szó nélkül akár.

A költőre a levegőben levő sebhely árnyéka vetül, de ott áll, Gadamer kifejezésével élve kiáll/kitart/helyt áll, és ezáltal igazol/tanúsít valamit, amire minden bizonyíték kevés (standhalten=etwas bezeugen, vö. Gadamer: Wer bin Ich und wer bist Dué In: Ges.Werke 9. kötet, Mohr Verlag, 1993). De vajon kiért és miért áll ki - senkiért és semmiért, nincs semmi és nincs senki, akiért ki kellene állni, mégis ott áll azért és azokért. Minden megsemmisült. Amiért ott áll, az éppen a megsemmisülés - a "Wundenmal" a német etimológiai eredet (ófelnémet és gót eredete) szerint: a "Meil", illetve "Mail" jel, mocsokfolt, bűn, szégyen és redő/zet. A költő ismeri fel, fogja fel ezt az árnyékot/szégyent, mely a földre vetül. Egyedül rá vetül, egyedül őt érinti ez a szégyenfolté egy képződik, mindezzel együtt, egy tér, melynek leírásához vagy megfogalmazásához nincs nyelv. Gadamer úgy fogalmaz: "Nem valamiért/valami miatt vagy valakiért áll ott, úgyszólván egyedül magáért áll ott, és ezért fel nem ismerve/ismeretlenül (unerkannt)." (Gadamer uo.) Ez a néma tanúságtétel, ez a kiállás az egyedüli bizonyíték mindarra, aminek a nyelv/a kimondhatóság hiányában is helyet kell kapnia. Mindaz, aminek itt/abban helye van, vagy éppen helyénvaló. Mindaz, ami erőnek erejével megtart ott és anélkül, hogy lenne hozzá mérhető nyelv, hiszen mindaz mértékevesztett. A költői nyelv éppen ezt a hézagot, törést és hiátust, a felmérhetetlen veszteségből fölé tornyosuló kifejezhetetlent teszi nyelvileg közvetíthetővé. Az álomcenzúra példájára visszatekintve: a nyelvileg közvetített, a szó által kifejezett és a "cenzúra" alá eső egybetartozik az értelemképződésben. A ki nem mondott és ki nem mondható energetizál, ellenállást fejt, és végső soron a "fehéren maradt" sorok olvasására kényszerít.
Celan tudatos ciklusépítő volt, és ezért joggal fordulunk a következő vershez, hogy talán jobban értsük az előtte levőt:

DEIN VOM WACHEN stößiger Traum.
Mit der zwölfmal schraubenförmig in sein
Horn gekerbten Wortspur.
Der letzte Stoß, den er führt.
Die in der senkrechten, schmalen
Tagschlucht nach oben
stakende Führe:
sie setzt Wundgelesenes über.

ÉBERSÉG ÁLTAL döfős álmod.
A szarvába rótt tizenkét
csavarmenetü szónyommal.
Utolsót döfi a kürt.
ImO a szűk naptorok örvényén
felfelé csáklyázó komp:
méri át a sebüzenetet.

Aligha kétséges, hogy ez a vers lehetővé teszi számunkra a megelőző jobb megértését is. Nézzük megint sorról sorra: az ébredés átüti, felökleli az álmot, vagy inkább félretaszítja, s a magához térő alvót a bemetszett, bevésett nyomok/szavak olvasására inti. Az utolsó öklelés nyomán, azt követően a mélyből emelkedőn, a fényt szűken átengedő nyiladékon felfele tart egy, a veszélyes partok közt mozgó komp, mindaz, ami a nyelvbe foglalható, mindaz, ami felhozható abból a mélységből, ahova alig hatol le a fény. Ez az emelkedő "eszköz" közvetíti, fordítja át azt, ami felsebzett, foltokkal, a szégyen foltjaival borított, és visszahagyott az olvasásnak, ami azért is felsebzett, mert oly sokszor tér vissza hozzá az alvó álmában. Az olvasás, a mélyből felhozott üzenet, a nyelvi közegbe átvitt álom, amely magán viseli a nem gyógyuló sebet. Gadamer értelmezése szerint az álom az ébredés folytán válik "stößig"/döfőssé, de tudjuk Freud elemzése nyomán, hogy az álomtartalom meghatározott helyei az álomcenzúra alá esnek. Ezek a "kicenzúrázott" és így elnyomott helyek a felfejtés számára megütköztetők, visszataszítók, megbotránkoztatók - "höchst anstößig" - írta Freud. A botrány és megütközés szüli, fordítja át a mélyben, az álomban manifesztet a költői szóba. A vers a megütköztetőnek (Wundgelesenes) az átkerülése a szóba, ami a teljes megfejtésnek ellenáll.
Mindaz, ami ezeken a helyeken megütköztető (Freud megfogalmazása szerint - "die Anstößigkeit dieser Stellen") kényszeríti az értelmezőt az ismételt olvasatra, egészen a felsebzésig.
Renate Böschenstein-SchÖfer egy szép elemzésben (Traum und Sprache in der Dichtung Paul Celans. In: Argumentum e Silentio. International Paul Celan Symposium kiad. A. Colin W. de Gruyter Verlag, 1987) kitér erre a versre, és arra figyelmeztet, hogy a szarv nemcsak az agressziót jelenti, hanem az álomban elénk tűnő igazságtartalmát is. Az Odüsszeia egy helyére utal, melyet most a jobb érthetőség kedvéért egészében idézek

"Vendégem, hidd el, vannak hiu, balgatag álmok,/ s nem mind teljesedik be az ember előtt. Hisz a gyönge/ álomképek két kapun át jönnek közelünkbe:/ egy szaruból készült, elefántcsontból van a másik./ fs amely álomkép kicsiszolt csonton csúszik által,/ az mind csal, hiteget és mutogat teljesületlent; és amely álomkép simított szarun át szalad útra,/ színigazat mutat az, ha az ember látja szemével."
(XIX. 562-569, ford. Devecseri Gábor)

Talán az is elfogadható, hogy a sófár hangja vallási dimenziót hoz a versbe, a remény és ítélkezés hangja ez, a magyar fordítás helyesen kürtről beszél. De emlékeztethetünk a szombat beköszöntése előtti harsonaszóra, amikor már nincs helye a fegyvereknek: "[És lesz idő...] és eltörik kardjaikat kapákká és dárdáikat kacorokká és nem emel nép fegyvert nép ellen és nem tanulnak többé háborút." (A Talmud könyvei, Korvin Testvérek nyomdája, 1921-1923. oj kiadás Babits Antal, 1989)

Miként Renate Böscheinstein-SchÖfer kiemeli, Celannál nem játszik szerepet a vizualizálás, sem pedig a narratív mozzanat, nem ez az, amin keresztül az álom és a szó közti viszonyt megteremti, talán itt is az esztétizálást kerülte. Ugyanakkor kétségtelen, hogy művészetének meghatározó eleme a kettő közötti viszony felforgató, inverz alkalmazása. Ez pedig Freudra visszautalva abban áll, amit ő "Verschiebung"-nak nevezett, az állandó eltolást, módosulást és újrarendezést értve ezen, ami folytán a kimondható és a kimondhatatlan, szó és álom közti viszony és tér állandóan módosul és eltolódik, megteremtve az időben és időlegesen az érthetőség egy másfajta feltételét. Az ember léte, az ember nyelvre utalt léte csak lassan és kerülő úton enged teret annak, ami őt lényege szerint érinti.
Celan szándéka itt és máshol is nem a valóság "megköltése" volt, nem az Auschwitz utáni trauma reduktív lokalizálása és a valóság nevében irodalmi alakzatokba foglalása (G. Hartman a Collegium Budapest szervezésében 1995 nyarán tartott előadására utalok, amelynek kéziratát Sajó Sándortól kaptam meg, amit ezúton köszönök neki: Reading the Wound: Holocaust Testimony, Art and Trauma), hanem a valótlanított valóság nem nyilvánvaló, rejtett archeológiája iránti érzék növelése. Ez a költői nyelv, mint ő maga fogalmazta, "vielstellig", azaz helyiértéke nem rögzíthető egyetlen ponton, nem enged szilárd rögzítést és egyértelm szintakszist -, a fent említett antitetikus szerkesztés jellemzi költői nyelvét álom és szó viszonya